Anyósülés
amaxofóbia
47 autó áll az Aldi előtt. Tehát 47 ember a környékről már biztosan ügyesebb, mint én. Mert kocsival jött. Előhúzta a zsebéből a slusszkulcsot, megnyomott rajta egy gombot, és beült. Vagy bedugta a zárba a kulcsot, és aztán kuplung, egyes, index, körülnézés, indulás. Lámpák ellenőrzése, a tekintet a visszapillantók között cikázik, a szélvédőn át pásztázza az útszakaszt. Nincs kézremegés, fojtogató érzés a torokban, kényszeres, szapora pislogás. A kerekek gurulnak, a motor búg, a váltó vált, az autó halad. Az élet rendje szerint.
A felnőtt lakosság több mint 60%-ának van jogosítványa, jelentős részük rendszeresen vezet. Én nem, de valószínű, hogy többet foglalkozom a nemvezetéssel, mint aki vezet. Egész nap pörögnek a fejemben a lehetséges veszélyhelyzetek, a legrosszabb forgatókönyvek. Lefulladás, koccanás, frontális ütközés, szélvédőn kirepülés, autóroncsba szorulás. A gyerekekkel együtt árokba guruló autó. Nap mint nap vezetek fejben, és még mindig nem megy. Végiggondolom, mennyien vannak, akik jobbak, mint én, hiszen képesek egy több tonnás gépet működtetni. Tisztelem őket. Mert képesek túlemelkedni a tudaton, hogy bármelyik percben meghalhatnak, a mögöttük ülő családtagjaikkal együtt.
Az anyósülésről nem tűnik nehéznek. A lejtőn felfelé kézifékkel elindulás, csúsztatott kuplunggal, az persze rettenetes, de a forgalom tánca, a ritmus, amibe az autók beilleszkednek, az kivitelezhetőnek tűnik. Mégis, minél többet foglalkozom vele, annál erősebben taszít. A megkerülhetetlensége, a kötelező jellege, mint a szüzesség fájdalmas elvesztése, ami után „jön az élet”. A tűzkeresztség, amit nem lehet elkerülni, ha felnőtt akarsz lenni. Igazán nem nagy dolog, beülsz és gyakorolsz. Ezt a végtelenül összetett, a mentális és fizikai erőforrásaimat maximálisan kihasználó, az életemet alapvetően és szélsőségesen befolyásoló tevékenységet. Ez másoknak gyakorlat. Kicsit gyakorlod a szkanderozást, és menni fog. Kicsit gyakorlod a szilvás pitét, és jobban fog sikerülni. Mint a Tavaszi szélt, a szorzótáblát, a furulyázást, a német rendhagyó igeragozást. De hogy jövök én ahhoz, hogy gyakoroljak? Hogy lehet egy életveszélyes dolognak nekiállni csak úgy, hogy majd lesz valahogy? Hogy lehet hibázni, ha ekkora a tét? Ti miért vállaltok ekkora kockázatot? A vezetéssel emberek életét tehetitek tönkre egyetlen rossz mozdulattal!
A statisztika segít, mondják az okosok. Pedig az utakon többen halnak meg mint repülőgép-katasztrófákban. A repüléstől nem félek, de a vezetés olyasmi, amit elvárnak. Amire egészséges felnőtt állampolgárként biológiai és jogi értelemben képesnek kéne lennem. A társadalom, a család és a mindennapok logisztikája követeli tőlem. Nem lehetek ekkora lúzer. Mások anyukái mind tudnak vezetni. Még a nagyanyád is vezetett, kislányom. Magaddal szúrsz ki, ha nem csinálod.
Nem volt ez mindig így. Amikor nagy nehezen megszereztem a jogosítványt, nagyjából kétezer óra forgalomban vezetés és egy évnyi fizetésem árán, úgy éreztem, végre elértem valamit. Minden órán feszülten tűrtem, hogy az oktatót elfurikázzam egy Isten háta mögötti autószerelőhöz, ahol félórákat kávézgatott a haverjával, majd amikor visszaült, elővette a kesztyűtartóból a tejfölös pohárban hozott töltött káposztát, és tele szájjal elmagyarázta, hogyan kanyarodjak ki a főútra. És miért csinálom rosszul. De ne aggódjak, nem vagyok menthetetlen. Rezzenéstelen arccal néztem végig a visszapillantóból, amikor a hátsó ülésen az oktatóm átnyújtja a vizsgabiztosnak a ropogós húszezrest a forgalmi vizsgám előtt. Átmentem. Kiálltam a felnőttség próbáját, indulhat az élet.
Néha elindultam bevásárolni. Egyedül. De egy reménytelenül meredek lejtő hamar derékba törte a lelkesedésemet. Az autó lefulladt, és nem volt hajlandó újraindulni. Dudálva előztek a buszok. Kiszálltam. Az autó a szélső sávban, én meg bőgök a padkán. Még jó, hogy a kéziféket rendesen behúztam. Nem úgy, mint tízéves koromban apukám, aki gyorsan kiszállt, hogy becsukja a kertkaput, az autó meg elindult velünk az utcán lefelé. A bátyámmal sikoltottunk a félelemtől, de valamit tennem kellett, előremásztam és a kézifék behúzása helyett eltekertem a kormányt. A szemben lévő árokba gurultunk. Órákig remegtünk utána.
Vezetni tudni kell. Ez annyira alap, mint az angol nyelvtudás. Létfontosságú. Hálás lehetnél, hogy autó van a segged alatt, igazán megerőltethetnéd magad. Apám mondatát ismételgetem magamban, mióta megtudta, hogy a jogsi ellenére nem vezetek. Pedig ő vette nekünk nászajándékba az első autónkat, halványkéket, gondolta, az nekem is tetszeni fog. Minden alkalommal, ha találkozunk, megkérdezi, mikor vezettem utoljára „a kis kék villámot”. Az első pár évben hetente felhívott, hogy megkérdezze, hogy muzsikál a kocsi. Aztán csalódottan tette le a telefont. Csalódott bennem.
A legrosszabb, amikor álmomban buszt vezetek. Kanyargós hegyi utakon akarok megállni, hogy kiszálljak, de nem fog a fék. Vagy anyákról álmodom, akik a deres hajnalban lámpát sem gyújtva kiosonnak a lakásból, hogy még a család ébredése előtt bejárják az utat kocsival az ovi-Aldi-otthon útvonalon. Titokban gyakorolnak az egyetlen családi autóval, épphogy hazaérnek a hivatalos reggeli induláshoz egy hajnali baleset miatt. Meg akarom tanulni az elszántságukat. Hogy ne kelljen másoknak megoldani a mindennapjaimat. Hogy én is érjek annyit, mint ők. És mert unom a rettegést, unom a saját korlátaimat. Pedig a férjem egy szót sem szól. Ő tizenhét éves kora óta vezet. Nem érti a problémát, de nem zavarja, hogy beleragadtam a nyomorult kiskorú szerepébe. Mit kell ezen ennyit szenvedni? Túl lehetne lépni rajta, másoknak is sikerült. Ő inkább oda se nézett, ha néhányszor megkértem, hogy gyakoroljon velem. Percek alatt ordibálni kezdett, hogy gyorsítsak, ha kamiont előzök, pedig nem is akartam ilyesmit tenni. Miért nem nyomod azt a pedált?! Na, látod, ezért veszélyesek a közutak, mert ennyi nőt ráeresztenek! Inkább húzódjál le, ezt ne erőltessük.
Anyám sem reklamál, hogy vezetnie kell, ha le akar lépni egy kicsit otthonról. Amióta leköltöztek vidékre, egy földúton megközelíthető tanyára, még a legközelebbi boltba is félórát vezet. Neki sem volt egyszerű az útja, emlékszem a foszforeszkáló delfines matricákra az első Trabantunk műszerfalán. Kétütemű volt, pöfögött, mint egy kis kukta, és suhantunk az oviba. Anyám sírt a volán mögött, gyakran lefulladt, újra próbálkozott, hiába, kiabált, sikerüljél már! De végül mindig megérkeztünk. A bátyám nem volt ilyen szerencsés. Aznap este az egyik haverja vezetett, állítólag ő ivott a legkevesebbet. Diszkóbalesetnek hívják az ilyet, pedig a bátyám soha nem járt diszkóba. Autószerelőnek tanult, hétvégén ralizott, nem tudtunk egymással beszélgetni. Frontális ütközés, azt mondták, nem szenvedett. Máig nem fogom fel, hogyan tudott anyám a baleset másnapján autóba ülni és bemenni a rendőrségre.
A legrosszabb minden évben január elseje: újra és újra megfogadom, hogy nem halogatom tovább, most tényleg vezetni fogok! Hogy ne érjen felkészületlenül egy vészhelyzet, amit csak autóval lehet megoldani. Hogy kórházba tudjam szállítani az egyik dédit vagy gyereket, le tudjak menni vidékre a másik dédihez az otthonba. Hogy meg tudjak szabadulni a szívességektől. Az állandó bűntudattól. De ahogy telik a tél, az anyósülésen szépen belesimulok a fogadalomba, mintha már tennék is érte valamit. Nézem a szembejövő autóban ülők arcát, ahogy a haragtól eltorzul, ha nem adják meg nekik a jobbkéz szabályt. Alaposan odafigyelek, bámulom a táblákat, elemzem a közlekedési helyzeteket, hangosan kimondom, itt kinek van előnye. Végül is megy ez nekem!
Idén lejárt a jogosítványom, majd elmegyek meghosszabbítani.
Borító: Szabó Imola Julianna
A Fiatal Írók Szövetsége 2023-ban indította el Szabó Imola Julianna és Juhász Tibor vezetésével az Akadálymentesített Jelenlét nevű online irodalmi műhelyét. A kezdeményezés azoknak kínál lehetőséget, akik kíváncsiak a szépirodalmi szövegalkotás praktikáira, illetve szeretnének gyakorlatot szerezni a kritikai észrevételek megfogalmazásában és befogadásában, de nem tudnak jelen lenni a szövetség által szervezett fővárosi tehetséggondozó alkalmakon. A műhely régóta aktív tagjai közösen dolgoznak és most csoportként lépnek a nyilvánosság elé a KULTer.hu felületén!